Károlyi Mihály gróf

[Bp., 1875. márc. 4. - Vence, Franciaország, 1955. márc. 19.]
[liberális, később demokrata politikus, Magyarország köztársasági elnöke]

A nagybirtokos Károlyi család gyermekeként született Budapesten 1875-ben és, mint a korabeli arisztokrácia sarja, érdeklődése már fiatalon a politika felé fordult, 1901-től már a Szabadelvű Párt tagjaként vesz részt a közéletben. 1905-ben a Függetlenségi Párt képviseletében jut országgyűlési képviselői mandátumhoz.

Rövid ideig ténykedett az Országos Magyar Gazdasági Egyesület elnökeként is. 1910-ben pártonkívüli, függetlenségi programmal jutott mandátumához. 1912-ben csatlakozott a Justh Gyula féle Függetlenségi Párthoz, amelynek egy évvel később elnöke is lett. Politikai nézeteinek fejlődése során egyre határozottabban ítélte el az országot irányító, uralkodó osztályok politikai módszereit, különösen a Tisza István-féle erőszakos politizálással helyezkedett szembe.

Modern reformerként kiállt az általános választójog bevezetése mellett és nem értett egyet, a Monarchia Németország felé közeledő, militáns és agresszív szövetségi politikájával sem. A kezdeti háborús lelkesedés sem ragadta magával, már a háború előtt is a béke mellett kampányolt. A háború utolsó évében a béke mellett folytatott agitáció mellett, az egyre sürgetőbb polgári demokratikus reformok bevezetése érdekében is felemelte hangját.

A Függetlenségi Párttal szakítva, korábbi párttársaival megalakította a Károlyi Pártot, melynek vezetőjeként hatalmas népszerűséget szerzett az ekkor már háborútól megcsömörlött tömegek körében. Az 1918 októberi polgári demokratikus forradalom vezető egyéniségeként kora legnépszerűbb politikusa volt, egyben vezetője az ekkor létrehozott Nemzeti Tanácsnak. Az uralkodóra nehezedő politikai nyomás hatására, IV. Károly király végül 1918. október 31-én adott engedélyt Károlyi Mihálynak a kormányalakításra. Az ország miniszterelnökeként 1919. január 11-ig maradt hivatalában, ekkor köztársasági elnöknek választották.

Köztársasági elnökként megkezdte a polgári demokratikus reformok bevezetését, a társadalmi feszültségek csökkentésére mérsékelt földreform bevezetését kezdte meg, aminek keretein belül többek között saját kál-kápolnai birtokát is feldarabolta és kiosztotta. A kommunistákkal ellentétben Károlyi sohasem akarta a polgári demokratikus kereteket túllépni, a polgári demokratikus rendszert hatalomra segítő néptömegek jogos követeléseit azonban nem tudta kielégíteni, és az egyre kedvezőtlenebb nemzetközi politikai helyzet miatt egyre inkább elszigetelődött politikailag.

Az újabb jelentős területek átadását követelő Vyx-jegyzék kézhez vételekor döntenie kellett annak elfogadása, vagy a fegyveres ellenállás megszervezése között, és mivel egyik lehetőséget sem tartotta elfogadhatónak, egy nappal később március 21-én lemondott és békés úton átadta a hatalmat a munkásosztálynak. 1919. júliusának elején, mint antantbarát politikus Nyugatra emigrált. Az antant által életre hívott és ezzel legitimált Horthy-rendszert azonban szembeállították a nyugati hatalmakkal is, miközben külföldön számos cikkében és beszédében ostorozta a Magyarországi politikai rendszer retrográd, népellenes politikáját.

A két háború között jugoszláviai, ausztriai és csehországi tartózkodás után végül Párizsban telepedett le, nagy sikerű előadókörutat tett az USA-ban és meglátogatta a Szovjetuniót is. 1920-tól kezdve szorosan együttműködött a hazai kommunistákkal, a KMP-vel, 1931-ben Tiétek a föld című agitációs iratát a magyar kommunisták is terjesztették. A második világháborús angliai emigrációja alatt, magyar antifasiszta szervezeteket hozott létre és nagy szerepet vállalat a progresszív társadalmi elveket hirdető politikai erők tömörítésében.

Magyarországra 1946. májusában tért haza, miután három évig, 1946-től 1949-ig hazánk párizsi nagykövete volt. 1949-ben visszavonult a politikától és nagyköveti címéről lemondva, élete utolsó éveit Franciaországban töltötte. Hamvait 1962-ben hazaszállították, itthon a Kerepesi temető mauzóleumában helyezték örök nyugalomba.